A rejtett kincs ... 1

„Minden féltett dolognál jobban óvd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Példabeszédek 4:23)

Fázós, borongós idővel, kabát alá bújó széllel és kavargó hópelyhekkel köszöntött be a hétfő és ezzel az új hét. Nem volt kedvem reggel a lábamat sem kidugni az ágyból, még kevésbé munkába indulni. Apám szavai jutottak eszembe, amikor valamit nem akartam megcsinálni, és azt merészeltem mondani neki: „azért, mert nincs kedvem hozzá”, a szemembe nézett és elítélően annyit mondott: „akkor csináld kedv nélkül, de végezd el a feladatod”!

Mint kétkezi munkásember nem ismerte a lehetetlent, csak a tehetetlenség szégyenét. Belém nevelte a kötelességtudatot, néha nem válogatva az eszközökben. Kénytelen-kelletlen összeszedtem magam, és a kávé melegével támogatva hősiesen kiléptem az utcára.

A reggeli szürkület percről-percre világosabbá vált, ahogy közeledtem a buszmegálló felé. Néztem az emberek arcát, kerestem a szemeket, hátha valakinek a fénylő, élettel teli tekintetéből erőt meríthetek. Hiába. A szél és a hópelyhek ellen sállal-sapkával, esernyővel védekezve, a lehajtott fejek elrejtették lelkük tükreit. Nem adtam fel, bár a kabátom kapucniját hanyagul én is a fejemre húztam, és onnan kutattam a tekintetek után.

- Olyan jó lenne, ha igazán szeretne valaki! - szakadt fel bennem az érzés.

Emlékezetemben még élt az a bizsergés, amit a szerelem okoz a zsigerekben és bevallom nagyon hiányzik. És most nem csak a dopamin, vagy az ölelés, hanem a gondolatok örvénylő cikázása a szeretett személy körül. Hogy kigondolom, mit fogok mondani neki, ha ismét találkozunk, ráhangolódok a lényére, mint egy hangszerre, ő is rám, megért engem, elfogad és a lelkünk összeforr. Egymás felfedezése hiányzik, a közös létezéshez vezető utazás. Mint régebben, amikor lassabban haladtak az emberek. Az utazás ideje alatt olyan élményekkel lettek gazdagabbak, ami egész életüket meghatározta, formálta jellemüket. A célba érés, az már csak hab volt a tortán, bónusz az életnek nevezett játékban.

- Hol lehet az én útitársam? Ki akar velem egy hosszú-hosszú utazásra benevezni?

Meggyorsítottam a lépteimet, hogy elérjem a szokott járatomat. Jó megjelenésű vagyok, biztos egzisztenciával, a lányok körülzsongnak, de a sekélyes, egyéjszakás kalandok csak űrt hagynak bennem. Egy ilyen este után, ami alatt a vadászat izgalma sem uralkodik el rajtam - mert szó szerint az ölembe hullanak a lányok -, a józanító reggeleken keserű szájízzel ébredek. Megtanultam, hogy ha nem akarok vizuális csalódásban részesülni, akkor még éjszaka taxiba ültetem a vendégemet. Az esti csillogás a reggeli fényben elég kiábrándítóan hat.

A busz fékezésének hangja riasztott fel gondolataimból. Megvárva a leszállókat és előre engedve a felszálló utasokat, néztem az embereket. Sok útitársam arca ismerős volt számomra, hiszen majdnem minden hétköznap reggel ugyanarra a járatra várunk. Mégis nem köszönünk egymásnak és semmi mást nem tudunk a másikról, csak azt, hogy ideig-óráig együtt utazunk. A sofőr is ugyanaz minden reggel, mégsem tudok róla semmit, csak azt, hogy neki ez a munkája. A városi élet egyik ismertetőjele ez is, hogy bár minden reggel ugyanazzal az arccal utazol, rejtély marad számodra, hogy mi a neve, mit csinál, egyáltalán mi jár a fejében. Ismeretlen ismerős maradhatsz.

Ma reggel azonban egy bájos új arcra figyeltem fel. Magas, nyúlánk termete is magára vonta a figyelmemet és amikor felszállás után a kabátjának prémes kapucnija alól rám nézett a meleg, barna színű szemével, mintha a rég elfeledett bizsergést kezdtem volna újra érezni. Mert rám nézett, sőt! Egyenesen rám szegezte a tekintetét és még úgy láttam, mintha egy halvány mosoly is játszott volna az arcán. Majd ülőhelyet keresve körülnézett, de esélytelen volt ebben az időben kényelmet találni. Eközben többször is összetalálkozott a tekintetünk. Nem is találkozott, hanem összeolvadt! Annyira belefeledkeztem a gyönyörű szempárba, hogy másra már nem is tudtam gondolni, csak olvashassak tovább a szeméből. Kíváncsiságot, vágyat, egy mini univerzumot láttam visszatükröződni. Lassú mozdulatokkal a táskájából egy könyvet vett elő és egyik kezével kapaszkodva, olvasni kezdett. Néhány sor után feltekintett, és ismét a szememet kereste, hogy őt nézem-e továbbra is. Mi mást tehettem volna, vonzott, csalogatott a lénye, teljesen elvarázsolt! Éreztem, hogy a fejem búbjáig melegség önt el, semmi másra nem vágytam, csak hogy közelebb kerülhessek hozzá, érezhessem hajának illatát. Láttam a résnyire nyitott ajkai között megbúvó gyöngyfogakat és ahogy megnedvesítette a nyelvével, már nem bírtam uralkodni magamon, elindultam felé.

Ekkor megmozdult, megcserélte a kapaszkodó és könyvet tartó kezeit, én pedig megláttam a jegygyűrűjét! Egyszerű arany karika díszítette a vékony ujjacskát, az örök szerelem és hűség szimbóluma. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le, megtorpantam, szemeimmel az övét kerestem. De ő a könyvre szegezte a tekintetét, bár látszott, hogy már nem olvas. Csak nézte a könyv lapjait, én pedig néztem őt. Szemeimmel kitartóan keresve az övét, kényszeríteni akartam, hogy nézzen ismét rám, erősítsen meg abban, hogy van remény számomra. Nem tette meg. A szempilláin hintázva megjelent egy könnycsepp, mely a könyvre hullott. Kezével letörölte az arcát és a könyvet visszatéve a táskájába, zsebkendő után kutatott, majd végre ismét rám emelte tekintetét. Szomorúságot láttam benne. A busz megállt és a nyíló ajtón keresztül eltűnt előlem.

Úgy éreztem, jól döntöttem, hogy nem követtem őt. Máshoz tartozik és nekem nincs jogom arra, hogy belépjek abba a kötelékbe. Nem teremhet senki számára boldogság romokon építkezve. Reménykedve hiszem, hogy vár rám az a lélek, aki hozzám tartozik és én hozzá tartozom, akivel együtt járhatunk az élet vándorútján. Addig pedig minden féltett dolognál jobban óvom és őrzöm a szívemet, hiszen onnan indul el számomra az Élet!