A rejtett kincs ... 2

„Minden féltett dolognál jobban óvd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Példabeszédek 4:23)

Csendes, egyre erősödő dallamsor szakított ki az éber álomból reggel. Próbáltam mielőbb kikapcsolni az ébresztőt. A lehúzott redőny résein keresztül látszott, hogy még égnek az utcai lámpák, bár a hajnal derengése egyre sápadtabbá halványította fényüket. Hétfő van, egy új hét kezdete! Nyugtalan alvásomat az izgatott várakozás okozta, mivel ma lesz az első napom a városi könyvtárban. Friss diplomásként örültem, hogy nem sokat kellet pályáznom és interjúkra járnom, szinte azonnal felhívtak, amint elküldtem az önéletrajzomat. Alig hittem el, hogy meglepően jó feltételekkel, további tanulmányaimmal kapcsolatos támogatásukról is biztosítva alkalmaztak. Nagyon vártam ezt a napot, hogy belekezdhessek az interjúm alatt felvázolt tervek megvalósításába.

Sietősen forraltam vizet a teához, készítettem két „túlélős” szendvicset, ha nem tudnék ebédelni, majd kedvenc könyvemet is betettem a táskámba. Az előző este kikészített ruhámba bújtam, és gyors csókot nyomtam a még félig álomországban járó férjem homlokára. Az utóbbi hónapokban kevés időt tudtunk együtt tölteni, mert ő sokat ügyelt a kórházban én pedig először a szakdolgozatom, majd az államvizsga sikeressége miatt aggódva, minden energiámat ezekre fordítottam. Feszültségemet csak fokozta, hogy vagy a fáradtsága, vagy az én kedvetlenségem miatt ritkán bújtunk egymáshoz. Amikor én lefeküdtem aludni, ő indult dolgozni, amikor hazaért én rendszerint az egyetemen voltam. Beszélgetéseink is megritkultak, csak a napi feladatokat osztottuk fel egymás között, azt is inkább a hűtőre ragasztott papírokon üzenve. Éreztük mindketten, hogy rohamléptekkel távolodunk egymástól, az a testi-lelki egység, amit oly sokan irigyeltek tőlünk, már csak az emlékeinkben élt. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ennek az időszaknak rövidesen vége és ha én is munkába állok, nem lesz szükségünk tovább az extra ügyeletek vállalására.

A lépcsőházból kilépve, dideregve húztam össze a kabátomat és a kapucnit is a fejemre. Borongós idővel fogadott a reggel, kavargó hópelyhekkel és széllel. Ezt a szürke hideget nagyon nem szerettem, így fázósan siettem a buszmegálló felé, mert nem akartam késéssel bemutatkozni a munkatársaimnak. Éppen elértem a járatot, amin eddig olyan jókat olvastam, persze nem ebben az időben. Egy új, romantikus regény volt nálam, amely a megszokott forgatókönyvet követte: ármány, árulás, hűtlenség, erotika, majd a történet természetesen „a boldogan éltek míg meg nem haltak” befejezéssel fog zárulni. Bestseller volt az elmúlt hónapban, ami azt is bizonyítja, hogy a nők falják az ilyen olvasmányokat, talán az érzelmi életük sivárságát kompenzálva egy képzelt, boldog véget érő történettel. Ez alól most én sem voltam kivétel, hiszen megvásároltam a szűkös családi kassza ellenére. És két napja minden lehetséges időben faltam a történetet, mert a képzeletben megélt élmények elviselhetővé varázsolták a rideg valóságot. Pár oldal volt csak hátra és a lelkem vágyott a happy end megélésére.

Kapucnimat hátrasimítottam a hajamról, helyet keresve körülnéztem, közben egy magas, szomorú arcú férfin akadt meg a tekintetem. Barna kabát, szőkésbarna hullámos haj, keskeny arcát keretező nem túl hosszú, nyírt szakáll és hihetetlenül varázslatos szempár nézett rám vissza. Mintha a könyv lapjairól toppant volna elém, így képzeltem a főhőst, akinek a szerelmére szomjaztak. Próbáltam nem túl feltűnően ránézni, de rájöttem, hogy nem csak én pásztázom az arcát, hanem ez bizony kölcsönös. Éreztem, ahogy az arcom elpirul, zavaromat néhány félrenézéssel palástoltam, de a szempár, amelyik minden gátlás nélkül kereste a kapcsolódást az enyémmel, kitartó volt és nem engedett el. Szinte megbabonázva éreztem magam, ahogy újra és újra belenéztem abba a barna örvénybe. Mintha egy mágnes húzott volna egyre közelebb magához. Legszívesebben a nyitott ingén átvillanó mellkasához bújtam volna és szerettem volna érezni az ölelő karjait. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, ha valamit nem teszek, menthetetlen vagyok. Kényszerítettem magam, hogy elővegyem a könyvet és ha állva is, de olvasni kezdjek, csak kerüljek ki a szempár bűvköréből. Nehezen értettem meg a sorok tartalmát, mert folyamatosan az járt az eszemben, hogy nincsenek véletlenek. Annyira vágyom a boldogságra, a házasságunk úgy tűnik zátonyra futott, olvasok egy történetet és íme itt a főszereplő előttem, megfoghatóan és elérhetően. Időnként fel-felpillantottam, hogy tényleg így van? Ez a hús-vér férfi valóság vagy a képzeletem játszik velem?

Úgy tűnt bizony valóságos! Mert szemünk folyamatosan egymást kereste, a lábaim már elgyengültek, úgy éreztem az ájulás környékez. A kapaszkodó kezem zsibbadt, olyan görcsösen fogtam a korlátot. Átvettem a másik kezemből a könyvet. Az utolsó bekezdést szinte képolvasásban futottam át, szomorúan látva, hogy ez bizony nem a szokványos befejezés. A főhős, gyémántként ragyogva őrizte meg szíve tisztaságát és inkább a halált választotta a kétes boldogság helyett. Erre nem számítottam, hogy a hűség és a tisztaság ilyen érték legyen valakinek, és ezért még az életét is feláldozza. Elszégyelltem magam! Milyen gondolataim támadtak ezzel az ismeretlen férfival kapcsolatban, pedig van férjem, aki szeret és megbízik bennem! A szívem majd kiugrott a helyéből, amikor arra gondoltam, hogy otthon vár a társam. Az a férfi, akivel megfogadtuk, hogy mindenben és mindenkor kitartunk egymás mellett, sírig tartó szövetségben és hűségben. Szemeimet elfutotta a könny. Úgy éreztem, azonnal le kell szállnom és visszafordulnom az otthonomba! Nem érdekelt már az első munkanap, nem érdekelt a megelevenedett főhős, csak az, hogy mielőbb hazataláljak! Utoljára ránéztem az útitársamra, aki talán nem is sejtette, hogy milyen vihart keltett a lelkemben. Elmosolyodtam, mert már tudtam, hogy jól döntöttem! (Kedves Olvasó! Szeretnélek egy játékra hívni. Ha eddig eljutottál az olvasásban, kitartó voltál. Jelezz nekem kérlek, hogy beírod a kommentbe az alábbi eredményt: mennyi kétszer kettő?)

Máshoz tartozom és bár megtehetném, nincs jogom arra, hogy széttépjem azt a bizalmat, amiben élek. Nem teremhet senki számára boldogság romokon építkezve. Hiszem, hogy otthon vár rám az a lélek, aki hozzám tartozik és én hozzá tartozom, akivel együtt járjuk az élet vándorútját. Ezért pedig minden féltett dolognál jobban óvom és őrzöm a szívemet, hiszen onnan indul el számomra az Élet!